"A Flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli.

Az emberek a flow-élményt Csíkszentmihályi szerint a következőktől kísérve tapasztalják meg:

1.  az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok
2.  a tudat erős fókuszáltsága
3.  az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése
4.  az időérzékelés torzulása
5.  azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre
6.  egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat nem túl könnyű, de nem is túl nehéz)
7.  a szituáció feletti kontroll érzése
8.  a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő
9.  az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja

A flowélményhez nem szükséges mindegyik jellemzőnek teljesülnie."

[https://hu.wikipedia.org/wiki/Flow]

 

 

Ezért szeretek írni. Olyankor könnyedén jön a flow-élmény. Valahogy mindig sikerül észrevétlenül hajnali háromig a gép előtt ülnöm és írni a regényemet, amivel semmit nem tervezek, csupán azért írom, mert jólesik. Mert imádok a karakterek bőrébe bújni, kiébe jobban, kiébe kevésbé. Mert imádom, hogy különösebb tervezés nélkül is összeáll a történet, és szinte maguktól születnek meg a megfelelő időben és helyen a magyarázatok korábbi furcsaságokra. Mert imádom azt is, hogy a valós problémáimra is választ kapok a szereplők szavain, tettein keresztül, anélkül, hogy szándékosan csinálnám. Ez az egész jobb, mint egy pszichoterápia. Sokkal könnyebb foglalkozni a problémáimmal, mert spontán jönnek elő és észrevétlenül kerülnek megoldásra egy alternatív világban. Utána a valóságban már olyan, mintha meg lenne a gyakorlatom benne. De az egész regényírásban a legfelemelőbb érzés az, hogy úgy érzem mintha megszűnnék a valóságban és csak abban a világban léteznék, mint valami olyan erő, ami bárhova mehet, bárkit támogathat, vagy épp hátráltathat. Szóval hihetetlenül jó. Amikor rám csodálkoznak, hogy soha nem éltem tudatmódosító szerekkel (nem, alkoholt sem iszom), akkor ezt nehéz elmagyarázni, hogy emiatt nem. Élénk fantáziával áldott meg a sors, amióta az eszemet tudom, folyton történeteket nézek/írok a fejemben, amikor nincs jobb dolgom - sokszor akkor is, amikor lenne más dolgom. Néha elnézek másokat és elgondolkozom amíg buszon/villamoson/stb ülök, hogy vajon mások is annyira kivonódnak a valóságból, mint én? Még az arckifejezésem is követi a történetbeli érzelmeit az aktuális szereplőnek. Néha figyelmeztetnem is kell magamat, hogy emberek között vagyok, látják a fejemet. És bármilyen valós helyzetet pillanatok alatt elkezdek átírni a saját kis világaim egyikére, ha olyan kedvem van. Akárhogy is nézem, engem ez boldog emberré tesz. Tök mindegy, mit értem el az életben, vagy mit nem. Ezt az élményt senki nem tudja elvenni tőlem.

Megosztás a facebookon