"A Flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől energiával töltődik fel, abban teljesen részt vesz, teljesen átadja magát a folyamatnak, és ebben örömét leli.

Az emberek a flow-élményt Csíkszentmihályi szerint a következőktől kísérve tapasztalják meg:

1.  az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok
2.  a tudat erős fókuszáltsága
3.  az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése
4.  az időérzékelés torzulása
5.  azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre
6.  egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat nem túl könnyű, de nem is túl nehéz)
7.  a szituáció feletti kontroll érzése
8.  a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő
9.  az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja

A flowélményhez nem szükséges mindegyik jellemzőnek teljesülnie."

[https://hu.wikipedia.org/wiki/Flow]

 

 

Ezért szeretek írni. Olyankor könnyedén jön a flow-élmény. Valahogy mindig sikerül észrevétlenül hajnali háromig a gép előtt ülnöm és írni a regényemet, amivel semmit nem tervezek, csupán azért írom, mert jólesik. Mert imádok a karakterek bőrébe bújni, kiébe jobban, kiébe kevésbé. Mert imádom, hogy különösebb tervezés nélkül is összeáll a történet, és szinte maguktól születnek meg a megfelelő időben és helyen a magyarázatok korábbi furcsaságokra. Mert imádom azt is, hogy a valós problémáimra is választ kapok a szereplők szavain, tettein keresztül, anélkül, hogy szándékosan csinálnám. Ez az egész jobb, mint egy pszichoterápia. Sokkal könnyebb foglalkozni a problémáimmal, mert spontán jönnek elő és észrevétlenül kerülnek megoldásra egy alternatív világban. Utána a valóságban már olyan, mintha meg lenne a gyakorlatom benne. De az egész regényírásban a legfelemelőbb érzés az, hogy úgy érzem mintha megszűnnék a valóságban és csak abban a világban léteznék, mint valami olyan erő, ami bárhova mehet, bárkit támogathat, vagy épp hátráltathat. Szóval hihetetlenül jó. Amikor rám csodálkoznak, hogy soha nem éltem tudatmódosító szerekkel (nem, alkoholt sem iszom), akkor ezt nehéz elmagyarázni, hogy emiatt nem. Élénk fantáziával áldott meg a sors, amióta az eszemet tudom, folyton történeteket nézek/írok a fejemben, amikor nincs jobb dolgom - sokszor akkor is, amikor lenne más dolgom. Néha elnézek másokat és elgondolkozom amíg buszon/villamoson/stb ülök, hogy vajon mások is annyira kivonódnak a valóságból, mint én? Még az arckifejezésem is követi a történetbeli érzelmeit az aktuális szereplőnek. Néha figyelmeztetnem is kell magamat, hogy emberek között vagyok, látják a fejemet. És bármilyen valós helyzetet pillanatok alatt elkezdek átírni a saját kis világaim egyikére, ha olyan kedvem van. Akárhogy is nézem, engem ez boldog emberré tesz. Tök mindegy, mit értem el az életben, vagy mit nem. Ezt az élményt senki nem tudja elvenni tőlem.

Megosztás a facebookon

Egyszer évekkel ezelőtt belekezdtem egy urban fantasy regénybe.
Nem annak indult, csak egy ihletett pillanatomban megteremtettem egy szituációt, kiírtam magamból egy olyan információ és fantázia halmazt, ami kikívánkozott. 18+, mert mi más lenne? Ahhoz képest, hogy két oldalnál hosszabb terjedelmet nem szántam az egésznek, mostanra ennek a sok-sok-sokszorosa lett már. Voltak hosszabb szünetek, amíg egyetlen betűt sem írtam hozzá, aztán az elmúlt hetekben újra elővettem és láss csodát, napról-napra újabb jelenetek születnek meg, száguld a történet én meg átkozom magam, hogy ahelyett, hogy tanulnék a zh-imra, ezzel töltöm a kevés szabadidőmet. Hogy megéri-e? Egyértelműen!

Közben meg olykor több szempontból is kellemetlenül érzem magam. Azt hiszem, 100%-osan belebolondultam a férfi főhősbe... de őt én teremtettem meg, sokszor a saját gondolataimat mondja ki, sokszor annyira a helyébe képzelem magam, hogy megfeledkezem róla, hogy valójában azért én a való életben nőből vagyok... Ezután kicsit fura, megkavaró, paradox dolog belezúgni egy ilyen pasiba. Főleg, hogy be kellett látnom már rég, hogy ha tehetném, bármikor cserélnék vele. Tulajdonképp azért erre elég gyakran sor kerül, csak kicsit ki kell kapcsolnom és írni... addig ő lehetek. Még úgy is, hogy pedig az egész történetet a női főhős meséli.

A másik ehhez szorosan kapcsolódó kellemetlen dolog, hogy egy párkapcsolat mellett ez tud fura érzéseket eredményezni. Olykor mérges vagyok a páromra, hogy olyan szituációkban viselkedik, gyerekesen, éretlenül, amikben ez a regénybeli férfi olyan jól helytáll, még úgy is, hogy ő sem tökéletes - nem, közel sem az. Olyan nehéz elmondani, hogy ezt a helyzetet így vagy úgy kezeld, ahelyett, hogy rögtön besértődnél... miközben ott a példa a fejemben, amire nem hivatkozhatok. És ettől olykor roppant frusztrált vagyok.

Aztán a következő kellemetlen dolog az, hogy ha egyszer elkészülök a regénnyel, engedjem-e a páromnak elolvasni.... vajon nem hasonlítaná-e magát a férfi főhőshöz, nem tenné-e fel a kérdést nekem, hogy akkor tulajdonképp elégedetlen vagyok vele, és inkább egy másmilyen férfira vágyom... Amiben még van is igazság, de ha valóban másra vágynék, már rég nem vele lennék. Senki sem tökéletes, de vannak dolgok, amik jobban zavarnak benne, és vannak, amik kevésbé. Mégis azt érzem, hogy soha, de soha ne találkozzak egy olyan férfival, aki emlékeztet a regénybeli pasira, mert garantáltan megkavarna, megbolondítana és nem tudnék józanul gondolkozni. Szerencsére, az esély erre baromi kicsi, jól kitaláltam a történetet, hogy még véletlenül se vágjam magam alatt a fát ilyen módon.

Most alvás aztán majd folyt. köv. egy másik alkalommal.........

Megosztás a facebookon

Haragszom azért, ha valaki megsértődik azon, ha szembesítik vele, hogy hibázott. Főleg, ha az a szembesítés nem is az volt, hanem csupán egy kérdés, vagy kérés az együttműködésre. Utálom, ha ezért nekem kéne kellemetlenül éreznem magam.

Megosztás a facebookon

Érdekes dolog az őszinteség. Meg hogy hogyan lehet visszavenni belőle. Régen nem érdekelt, ki olvassa a blogomat az ismerőseim közül, aztán valami megváltozott és most úgy érzem, nem akarok belátást engedni az érzelmeimbe, a belső világomba. Mintha bármit is számítana. De belefáradtam az örökös harcba, hogy mindenki jobban tudja, mit lehet és mit nem, mit illik és mit nem, mit írhatok le és mit nem, és hasonlók. Nincs kedvem magyarázkodni, nincs kedvem bizonyítani, hogy jogom van a saját véleményem leírásához. Minek is kéne bizonyítanom?!

A mai napig is őszinte vagyok személyesen, ha kikérik a véleményem. Egyébként ritkán érzek közlési kényszert bármilyen témában is. Vagyis de, abban néha igen, hogy hogyan "mentsük meg a világot és magunkat". Erről megvan a határozott véleményem, amiért szokásosan hülyének néznek. De ezt a részét őszintén lesz*rom.

Csúnyán beszélni, káromkodni pedig primitívség - kaptam meg már egyszer (többször, de akkor más jelzőkkel). Mintha érdekelne... Akkor vállaltan primitív vagyok. Számít ez bármit is?!

Megosztás a facebookon